Trogirt (Tragurion) a görögök alapították földközi-tengeri kereskedőútjaik során a Kr. e. IV-III. században. A Kr. u. I. század folyamán Tragurium civium romanorum néven a dalmáciai római provincia központjának, Salonának a fennhatósága alá került. Az V. században, a Római Birodalom bukását követően független városként fejlődött tovább. A horvát törzsek a következő század folyamán telepedtek le a város övező területeken. A középkor kezdetével az egykori görög Tragurion az új középkori kultúra egyik központja lett. A mesteremberek keze nyomán díszes templomok emelkedtek.
A X. század folyamán a trogiri polgárok újra meghonosították az egykori római „oppidum” közösségi életét. A magyar királyoknak a Velence ellen vívott hadjárataikban sikerült maguk mellé állítaniuk a trogiriakat, amiért viszonzásul meghagyták a város függetlenségét. Könyves Kálmán 1105-ben szabad királyi város rangjára emelte. A polgárok szabadon választhatták meg elöljáróikat, s már a XI. századra jelentős városi közösség alakult ki a várfalakkal megerősített kicsiny szigeten. Saját püspöke volt, aki egyben a spliti segédpüspöki tisztet is betöltötte.
A XIII. sz. elején, ahogy a város lassan kezdte kiheverni a velenceiek rajtaütéseit, akik az előző évszázad folyamán többször ostromolták a várost a magyarokkal a Dalmát tengerpart birtoklásáért vívott háború során, a torgiri polgárok Ilija Kačić zsupán vezetésével új katedrálist kezdtek építeni, melyet Szent Lőrincről neveztek el. Alig negyven esztendővel később már a díszesen faragott főbejárat is elkészült, melyet alkotójáról Radovan-kapunak is hívnak. A tatárok elől menekülő IV. Béla talán maga is látta a katedrálist, hisz 1242-ben a trogiriak nyújtottak menedéket a magyar királynak és kíséretének.
A város önálló fejlődése 1420-ban szakadt meg, amikor is a velenceiek hosszú ostromot követően elfoglalták, majd alaposan feldúlták. Velence uralma majd négy évszázadon át, egészen 1797-ig tartott. Ez idő alatt a város, Trau újjáépült, számos új palotával, épülettel gazdagodott, s magának a Kamerlengo-erődnek az építését is – mely eredetileg épp ellenük épült – a velenceiek fejezték be, ill. bővítették tovább. Erre az időszakra esett Trogir virágkora, melyet a hajóépítés, a kereskedelem és a halászat fejlődése alapozott meg. E virágzásnak a Velence és a törökök között kitört háború vetett véget (1499), mely során fokozatos hanyatlásnak indultak Közép-Dalmácia városai, köztük Trogir is.
1797 után a város rövid időre osztrák kézre került, majd 1806-tól Napóleon domíniumához tartozott. A rövid francia uralom alatt jelentős változások mentek végbe a városban: ekkor nyílt meg az első gimnázium, lebontották a várost körülvevő falak egy részét, sétányokat, parkokat építettek. Napólen bukása után újra a Habsburgoké lett Trogir, gazdasági-kulturális jelentősége tovább csökkent, 1828-tól püspöki székhelyként sem működött tovább. Az 1848 után megindult demokratizálódási folyamatok eredményeképp 1877-től horvát vezetők álltak a város élén.
Az I. világháborút és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően Horvátországgal együtt Trogir is a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1918), majd a Jugoszláv Királyság (1927) része lett. Történelme innentől kezdve azonos a többi horvát, ill. dalmát városéval, s ez mondható el az 1945 utáni „jugoszláv” korszakról is. Csupán az 1970-es évek enyhülése hozott némi változást a városka életében: fokozatosan újra fellendült a hajóipar és a turizmus, melyek ekkor már a lakosság közel felét foglalkoztatták. A délszláv háború (1991-1995) okozta újabb megtorpanás után Trogir ismét a hazai és külföldi turisták egyik kedvelt dalmáciai úti célja, egyre inkább visszaszerzi 80-as évekbeli népszerűségét. Ennek elismerése az is, hogy 1997-ben az UNESCO a Világ Kulturális Örökségének részévé nyilvánította a történelmi városrészt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
